Tartalomjegyzék

2013. február 24., vasárnap

12. Bejegyzés



2008-10-28 kedd

Hajnal, hideg, pára, nehézlégzés. Vagy, inkább légzésnek már nem is igazán nevezhető tüdőmaraton, pár db oxigénmolekuláért. Kedvesem megérkezett, a kocsi előállt, hogy megnézzük meg a szomszéd falucska, Budakeszi kórházát is hátha ott jobb a félpanziós ellátás, mint itt a Törökbálinti Tüdőszanatóriumban. Átgurultunk Budakeszire, útközben megállva, egy éppen akkor nyitó pékségnél. Nagyon álomszerű volt ennyi ágyban töltött idő után szabadlábon, közterületen, kórház feeling nélkül. Nem is gondolná az ember, milyen hamar be lehet szűkülni ebbe az ingerszegény, kuka állapotba, hogy egy hajnali, hátsó utakon megtett autózás, felér egy vezetéstechnikai élménypályával. Olyan endorfin szabadulhatott fel bennem, mint egy fogva tartott vad lóban, akit újra szabadon eresztenek, ugyanis, mindenféle kézen fogás és támogatás nélkül, teljesen önállóan „nyargaltam” át a zebrán, az út egyik oldaláról a pékség bejáratáig. Pityu megmerevedett és csak pislogott, mint egy sziklán napozó gyík, és már épp mosolyra görbült volna a szája, amikor leültem. Lerogytam a pékség lépcsőjére és fújtattam, lihegetem, fulladoztam. Pittim felocsúdva a gyík pozícióból, utánam sietett, a hóna alá csapott, bevásároltunk, visszavitt az autóba, és hagyta, hogy kipihegjem magam, és magamba tömöcköljek, vagy 3 falat friss pékárut, amitől úgy jól laktam, legalábbis így éreztem, mint Fekete Laci egy 5kg-os pulykasült elfogyasztása után. Közben meg is érkeztünk a Korányi kórház portájára. Még sötét volt, olyan reggeli derengő sötétség, a kórházi út és kert a sok hatalmas öreg fával és különálló öreg épületeivel, inkább hasonlított valami elvarázsolt erdei birtokra, mintsem kórházra. Tekeregtünk jobbra-balra,a rossz minőségű utakon,csak másodjára találtuk meg a keresett épületet  bejárat. Nehezen nyíló ajtaja volt, a régi iroda épületeknek volt hasonló. Belépve, porta, váró, büfé, lift, hatalmas csarnokos elrendezés. Valamit ittam az épp akkor nyitó büféből, Pityu intézkedett, majd felmentünk az emeletre,és vártuk az orvost. Hosszú időnek tűnt a várakozás, még minden csendes, ébredező, reggeli hangulatban volt, tán maga az öreg épület is. Megérkezett a doktorúr, Pisti beszélt vele, én a levegővétellel és a gyengeséggel küzdöttem. Megegyeztek, hogy amint kész a műtét, Pisti fogja a szövetmintát és saját kezűleg viszi el a kékgolyó utcába. Elindultunk a műtét előtti rutin vizsgálati herce-hurcára (itt is) , mert a másik intézmény leleteit nem fogadhatják el. Ugyanaz a műsor, rtg, (nagylevegőbenntart , hát épp nem volt nálam nagylevegő) légzésfunkció vizsgálatnál ismét a szadista felszólítás, (nagylevegőbentartéééésfúúújjjjaki , majdnem ott maradtam pipával a számban). A vérgáz vizsgálat, (édes kis semmiség) itt csak az ember fülét szúrják meg, majd a vérvétel, (oohhh, kezd rutinná válni) és szinte minden vizsgálat külön épületben, így az egész menet felért egy tájékozódási versennyel, mire minden vizsgálatot elvégeztek, betéve tudtam az objektum alaprajzát, így vész esetén a menekülési útvonallal nem lett volna probléma. A tüdő átvilágítás során kiderül, hogy víz van a tüdőmben, az orvos szerint notabene, több is veszett Mohácsnál, ennyi simán belefér a helyzetemet tekintve, de azért szóljak, ha hirtelen nem kapnék levegőt. Hirtelen, hirtelen, gondolom magamban tovább, hirtelen, lassan 2 hete nem kapok levegőt. Az ultrahang vizsgálat során ez a doki is felidegel, hogy nőgyógyászati elváltozást lát, de ne zaklassam fel magam, ha másik tetves kórságot túlélem ez már gyerekjáték lesz. Végül behív az aneszteziológus doki, hogy beszélgessünk cseppet arról, ami rám vár pár órán belül. Elmondja mi fog történni, csodálkozik, hogy milyen fiatal vagyok, épp, hogy csak meg nem kérdezi,– Sándor kisasszony ennyi idősen ezt, hogy hozta össze magának?, de a tekintetéből tisztán sugárzik az értetlenség. Tájékoztat a műtét menetéről, mire végzünk elmondhatatlanul gyenge vagyok, nem is értem, hogy van ennyi erő egy emberi szervezetben. Megkapom az ágyam, lefekszem. A szobatársam, csendes, nyugodt , békés teremtés, a törökbálinti élményközpont után ez erősen értékelhető számomra. Jön a műtős - hordágyas fiú és popsin döf a bátorító koktél nevű injekcióval, undorító kábulat nehezedik rám, tehetetlen, érzések nélküli kiszolgáltatottság. Hozzák a hordágyat és átemelnek rá, meztelen vagyok, vagy talán bugyi van rajtam, nem tudom, erre már nem emlékszem pontosan. A hideg lepedő érzésére emlékszem, amivel le vagyok takarva. Kitolnak a kórteremből a lifthez, lassan engedem el Pityu kezét, mint a filmekben, nézzük egymást, amíg be nem csukódik a lift ajtó. A hordágyat toló férfi, kedves, figyelmes, betol a műtőbe, majd rövid ideig magamra hagy – hideg van, nagyon hideg, legalábbis így érzem. Kisvártatva visszajön a hordágyas fiú kísérettel és áttesznek a hordágyról a műtőasztalra, ekkor már nagyon fázom valami miatt. A műtő régiesen felszerelt, de rendezett és tiszta, hatalmas ablak van az egyik falon, itt meg is akadnak egy pillanatra a gondolataim, hiszen ez számomra igen meglepő, de miután megemeltem a fejem egy kicsit és kinéztem, megértettem, hogy maximum Budakeszi vadállománya kukucskálhat be az ablakon, azok közül is inkább csak a szárnyasok, ugyanis az erdőre és a hegyoldalra nézett az ablak. Szerintem az álláshirdetést is úgy adhatják fel, sebészt keresünk, a fizetés ugyan alacsony, de a kilátás, pazar panoráma miközben a testeket nyiszálja. Mire ezeket a kérdéseket megvitattam magammal, megint jöttek kopogtattak, lekötözték kicsi kezeimet, lábaimat és ekkor teljesen hatalmába kerített a kiszolgáltatottság érzése. Szerencsére csak rövid ideig éreztem ezt, mert megkaptam a számra a fekete altatógázas maszkot és elhangzott a klasszikus mondat, ahogy közelített a maszk az arcom felé, - gondoljon valami szépre Zsuzsa. Gondoltam …. gondoltam… mint Micimackó szokta, s immár mély álomba zuhanva, nem éreztem, hogyan kaszabolják a jobb kulcscsontom feletti területet.  Az ébredezésem nagyon rossz volt, nehéznek éreztem mindent, borzasztó dolog lehet a drogfüggőség. Azt se tudtam hol vagyok, miért, és hogy kerültem oda, és mind emellett az a rettentő nehéz érzés, hogy ébrednék, de mázsás súlyúak a szemhéjaim, és a testem is, hogy nyitnám a szám, de nem jön rajta hang, hogy rettenetes szárazságot érzek a számban, torkomban és még erősebb fájdalmat, ahogy a nyelést próbálom erőltetni. Lassan beazonosította az agyam a koordinátákat, hogy hol vagyok, és miért vagyok itt, majd lepillantva látom, hogy a kulcscsontom felett dréncső lóg ki a testemből, ez a cső arra szolgál, hogy az esetleges belső gyulladásokból fakadó genny, ki tudjon ürülni. Ezt is csak az állatorvos asszisztensi múltam miatt tudtam, hogy csupán átmeneti az idegentest a saját testemben, és nem végleges a csapoló eszköz beépítése. Balra nézve a szobatársam együttérző tekintete fogad, majd bátortalan, kedves hangsúlyú kérdést intéz felém.
- Ugye nagyon szeretem a kedvesem, mert mióta elkezdtem magamhoz térni folyamatosan mondogatom a nevét. Igen, feleltem, de inkább csak tátogtam. Pistim ekkor, már a daganatom egy darabjával csapatott át a Kékgolyó utcába az (O.O.I. - be) Országos Onkológiai Intézetbe, hogy minél előbb be tudják azonosítani, miféle rákságot növesztettem magamnak. Ugyanis, egészségügyön belül több nap lett volna az átszállítás és az én állapotomban mindenki jobbnak érezte a házi futárszolgálat igénybevételét. Így a műtét végeztével az asszisztens a kezébe nyomta a daganatos edénykét, és Pitti már indult is az egyszeri és megismételhetetlen Korányi – O.O.I. futamon, helyre, tétre, befutóra. Közben én folytattam az ébredezést, az újabb fájdalmak beazonosítását és felvételét a rák és tartozékai leltárába. Eközben megérkezett a vizitelő orvosi csapat, jól megnézegettek, majd tájékoztattak, és végül kérdeztek.
Tájékoztatás:  – a mai napon tök normális, ha ilyen nyenyere vagyok, mert az altató cuccnak ki kell ürülnie, ezért próbáljak minél többet inni.
-           Rendben, nyugtáztam magamban, a láz  okozta izzadás miatti, napi 4 liter folyadék bevitelemet azért nem hiszem, hogy fogom tudni überelni, de megteszek minden tőlem telhetőt a méregtelenítés érdekében.
Majd folytatták,
-           a torkom azért fáj, mert az altatásnál a tubust nehezen tudták letuszkolni a torkomon és megsértették a légcsövemet, ezért elnézést kérnek.
( gondoltam belefér a leltárba, a többi sokaság mellé, oda se neki. )
-          A sebből kilógó cső azt a célt szolg…..
-           Tudom, köszönöm, ismerem a funkcióját.
Rendben Zsuzsa, akkor, ha holnap se történik visszaesés, vagy komplikáció, akkor holnap után reggel már haza is mehet.
-           Haza mehet, varázsszavak voltak ezek, közel 2 hét kórházi élet után.
Majd jött a non plusz ultra, 20 forintos kérdés a doktorúr részéről.
Érez esetleg zsibbadást a jobb karjában kedves Zsuzsa?
-           jááááj, gondoltam magamban ez már rég rossz … (kedves Zsuzsa)
-          Nem. – válaszoltam
-          Miért kéne?
-          Nem. – felelte az orvos.
-          Akkor? – kérdezetem
-          Csupán, véletlenül elvágtunk egy kézmozgató ideget és a műtét alatt magától elkezdett mintegy vezényelve mozogni a keze, még szerencse, hogy le volt kötözve …
( próbálta némi humorral elvenni a történtek élét a doktor bácsi. )
-          Rendben Zsuzsa, ha mégis jelentkezne, disz komfort vagy zsibbadó érzés a karjában kérem, jelezze.
-          Rendben, feleltem halvány mosollyal az arcomon, közben pedig két új tétel került fel a listára, mínusz ép légcső, mínusz ép kar idegek.
-          Jut eszembe, folytatta a doktor, a mai naptól, amíg meg nem gyógyul, minden nap hasi injekciót kell magának adnia. Ha szeretné, ma még beadja magának a nővérke, de javasolnám, hogy gyakorolja inkább.
-          NEM (feleltem)
-          Tessék?
-          Nem fogom magam szurkálni !!! és kiszakadt belőlem a sírás. Nem, nem, nem és csak ráztam közben a fejem miközben hullottak a könnyeim.
Visszagondolva, elég érthetetlen lehetett, hogy a többi szenvedéshez képest az a napi hasi szuri semmiség volt, de én úgy lázadtam ellne, mintha abba halnék bele.
Az orvos látván, hogy ezzel a véralvadásgátló injekció kérdéssel, lepattintotta az ékszíjat az agyamról hangnemet váltott.
-          Zsuzsa, kérem, figyeljen rám egy kicsit.
-          Fi-fi-fi figyelek mondtam hüppögve alig látva a könnyeimtől. És mi lesz, ha rosszul szúrom meg magam?
-          Ez a gyógyszer előre csomagolt, nagyon pici fecskendőkbe, és elképzelhetetlenül vékony tűkkel vannak ellátva. Kap bőrfertőtlenítőt, azzal lefújja a hasán a  bőrét, és szinte nem is fogja érezni a szúrást, olyan vékony és hegyes a tű, adagonként ki van porciózva. Nem tudja rossz helyre szúrni, mert olyan rövid a tű mérete, hogy még véletlenül se tehessen kárt magában. A mai nap megmutatja a nővérke és holnap már Ön adja be saját magának, de itt lesz a nővérke Ön mellett, Jó így?
-          Jó,jo,joohh, hüppögtem tovább, vagyis nem jó, de baromira nem húzhatok új lapot ahogy hallom.
-          Hát, most sajnos ez a leosztás, felelte kedvesen az orvos, rám mosolygott, majd biccentett a többieknek, hogy t-lak, irány kifelé.

Hát, ez is megvolt még sincs este, gondoltam magamban a jól bevált régi vendéglátós szlogent, majd azon kaptam magam, mintha nem érezném azt az általános forró lázas érzést a testemben, amit már tartozékomnak tudhattam az elmúlt hetekben. Septiben dugtam is a lázmérőt a hónom alá …. Folytatása következik

2012. szeptember 30., vasárnap

11. Bejegyzés



2008.10.27. hétfő

A megváltás reggelének éreztem, egészen a vizitig. A reggeli ébredezés, tisztálkodás, reggelizés után, egy rövid közjáték a tüdőszanatórium kertjéből, ismét mosolyra és ámulatra bírt. Elképesztő élményközpont működik itt a vezetőség akarata ellenére. A Büdös úrral megtett túlélő kalandra, az esküvői fotózásra, Gabi gyógyszer túladagolására a koronát, tegnap este Gyula bácsi helyezte fel, gondoltam én, egészen ma reggelig, amíg ki nem tekeintettem ismét az ablakon, az őszi reggel színeit, illatát, szépségeit megcsodálni. Mindezt erős kontraszttal ékesítette Gyula bácsi a kert közepén, még mindig az egyszínű nagyoncsúnyakék pizsamájában, már, a tegnap is görcsösen markolt csíkos textilszatyorral, ám most a szatyor a karján lógott, mert mind a két kezében egy-egy wc kefét tartott, amivel Bruce Lee-t megszégyenítő mozdulatokkal próbálta megfélemlíteni az őt megkörnyékezni igyekvő nővérkét. Gyula bácsi szalad, lobogtak a wc kefék, az őszben, a nővérke rövid idő alatt utolérte és megpróbálta lefegyverezni. Majd úgy gondolom kiegyezhettek egy döntetlenben, mert Gyula bácsi megtarthatta a munícióit, de engedelmesen csoszogott a nővérke mellett, aki azért karon fogta Gyula bácsit, biztos, ami nem bizonytalan alapon. Én meg sírva, visítva nevettem, volna, ha lett volna hozzá elég levegőm, így maradt a szaggatott hangú, hörgéssel teli extrém jókedv kinyilvánítás, nyomatékosítva némi térdcsapkodással. Ekkor mosolyogtam utoljára őszinte jókedvvel, ami az elkövetkező 4 hetet illeti. Megérkeztek a kipihent orvosok és nővérek a hosszúhétvégéről. A tüdőszanatórium, ismét teljes létszámmal és a hétfőre mindenhol jellemző, Garfield macskás, utálom a hétfő reggelt arckifejezéssel, csoszogott a maga tempójában, kivételt képezve ez alól azok, akik látták az előző kis közjátékot a kertben. Hangos jó reggelt kívánok szelte ketté gondolataimat és az ajtóban ott állt a válsz maga, Dr.doktornő és kísérete. Gabival kezdte a vizitelést, amit kapott a doktornőtől, na, azt nem tette zsebre, természetesen az önhatalmúlag elfogyasztott indokolatlan mennyiségű pirula miatt. A doktornő közölte vele, ha öngyilkos akar lenni, szóljon, hazaengedik, ahol kedvére túladagolhatja magát, de amíg itt tartózkodik, fogja vissza a szuicid hajlamait, mert a kórház dolgozóinak nem kéne szorulnia az agyatlan viselkedése miatt. Ejha, gondoltam magamban, emberemre akadtam ez a nő aztán nem kertel. Olyan várakozással néztem rá, hogy most már aztán én következem, ahogy utoljára 1983 –ban, az apukám dolgozójában rendezett mikulás ünnepségen pillogtam, amikor az ajándékomat vártam, hogy szólítson már végre engem is a Mikulás bácsi. Éééééés, nem . A doktornő elfordult levizitelte a „bácsinénit”, majd Mónival is kedélyesen eldiskurált a továbbiakról, ééééééééés, felém fordult. Haaahhhh, szakadt ki belőlem a sóhajok sóhaja.
-     Kedves Zsuzsa el tudja intézni, hogy holnap reggel átszállítsa a családjából valaki a Korányi Kórházba?
-          Persze.
-          Az eddigi vizsgálatok azt…..
Inkább, vizit után önért jövök, és bemegyünk az irodámba.
-          Kb. mennyi idő?
-          Úgy negyed óra.
-          Rendben
A doktornő sarkonfordult és távozott kíséretével a kórteremből. Pár percig csak ültem üveges tekintettel, majd összeomlottam. A két hetes bizonytalanság után, még mindig nem kaptam választ. Ennek a fele se tréfa, ha ennyire bizalmasan kell kezelni a dolgokat. Alapvetően is, a bizonytalanságot élem meg a legrosszabbul, olyankor bármit képes vagyok bebeszélni vagy elhitetni magammal. A biztos rettentő rosszból is könnyebben talpra állok, mint bármilyen kétesélyes bizonytalan helyzetből.
Kicsoszogtam a folyosóra, leültem a kórteremajtó mellet elhelyezkedő széksor legszélére és vártam. 2000-ben éreztem már hasonló érzéseket, amikor ugyanígy vártam az „ítéletre” egy kórházi folyosón csak akkor a Bratyót toldozták, foltozták, szegecselték, egy motorbaleset miatt és még nem tudtuk, hogy mi lesz belőle, szar vagy kalapos inas, ahogy azt a drága nagymamám szokta volt mondani.  Életem egyik leghosszabb negyed órája volt ez, üveges tekintettel, teljesen üres lélekkel, és aggyal.
Éreztem, hogy most van az a pillanat, amikor nem szabad hagynom, eluralkodni a gondolataimat magam felett a bizonytalanság ellenére sem. Megpróbáltam újra magamra erőltetni a nyugalom védőburkát, de ezúttal nem sikerült. Az üresség, a feszültség, és a kétségbe esés érzése szaladgált felváltva fel, s alá testemben. A pánik keltő gondolatok szerencsémre, és a túlélő ösztönömnek köszönhetően békén hagytak. A folyosó utolsó kórterméből kilépve, határozott léptekkel közelített felém a doktornő. Én, mint a vadászkutya mikor szimatot fog, felegyenesedtem és merev katonás testtartással vártam. Már messziről rám nézett, szinte meg sem állt mikor oda ért elém, csak lassított, nem szólt semmit, én sem. „Galoppoztam” utána a folyosón, hogy bármennyire is rossz hírt kapok, végre visszapottyanhassak a bizonyosság talajára. Hogy mindehhez fizikai erőt honnan merítettem a mai napig sem értem. Kitárult a vesztőhely ajtaja, gondoltam, ahogy beléptem az irodájába.
-          Foglaljon helyet Zsuzsa.
Leültem az ajtóval srégen elhelyezkedő kényelmes fotelba. Otthonosan berendezett iroda volt, íróasztallal a sarokban, dohányzóasztallal az iroda közepén, az asztalon üvegvázában friss vágott virág, az asztal körül három fotel, a falon egy nagyméretű festmény lógott, tájkép jellegű.
-          Kedves Zsuzsa, mint említettem holnap átküldjük Budakeszire, a Korányi kórházba, mivel ez nem az én szakterületem. A vizsgálatok alapján az Ön szervezetében…..
Itt elszakadt a türelmem, s szinte parancsoló hangnemben tettem fel a kérdést.
-          Doktornő, kérem, ne kerülgessük a dolgokat, rákos vagyok?
-          Nem.
Hangzott a minden ráncot elsimító, és megnyugtató válasz.
-          Önnek kedves Zsuzsa, nyirokmirigy daganata van, limfómának hívják ezt a fajta betegséget. ( ééérted, DAGANAT, az nem rák, hanem tengeri csillag, vagy medúza, netán csikóhal, ááááá, DEHOGYNEM, AZ, RÁK A JAVÁBÓL, csak akkor még nem voltam hajlandó felfogni)  

Egy kis fogalom magyarázat a limfómáról. (A limfóma meghatározása: A nyirokszövet daganatos megbetegedése, a nyirokszövet sejtjeinek, a limfocitáknak a rosszindulatú elszaporodása és ezzel párhuzamosan a normális működésű sejtek elnyomása.)
-          Tehát, szólaltam meg, nem rákos vagyok, hanem rosszindulatú daganatom van.  ( Nem a kútba, hanem a kávájára és kézzel lököm bele. )

- Igen, felelte a doktornő.
És ettől a mondattól, elmondhatatlanul megnyugodtam. Éreztem, hogy ettől függetlenül nagy a baj, de az a mondat, hogy „nem rákom van”, halhatatlanná tett abban a pillanatban. Azért a biztonság kedvéért rákérdeztem, csak, hogy minden tényezővel tisztában legyek.
-          Bele is halhatok?

-          Ennek a típusú betegségnek, nagyon jó a gyógyulási aránya. Még önnél rosszabb állapotban lévő betegeket is sikerrel rehabilitálnak.

-          De, adott esetben bele is halhatok!? kérdeztem még egyszer, igen erőteljesen.

-          Igen. Felelte röviden a doktornő.

-          Ahhaaaam,…bele…hm, igen, értem. (dehogy értettem) és mik a további teendők?
-          Ahogy már mondtam, felet a doktornő, Budakeszin megtörténik majd a mintavétel, ami alapján felállítható a teljesen pontos diagnózis. Onnan az Országos Onkológiai Intézetbe küldöm, e betegség specialistájához.
-          Mi a gyógymód?
-          Mint említettem, ez nem szakterületem, és minden ilyen betegség nagyon személyre szabott. Lehet gyógyszerekkel, kemoterápiával, sugárkezeléssel, műtéttel rehabilitálni. Nagyon érdekes érzés ez, amikor így eltompul az ember agya.
Hallottam, amiket mondott a nagy részét fel is fogtam, de mégis mintha egy búra alól hallanék mindent, és mintha nem is én lennék, csak álmodnám az egészet miközben kívülről figyelem magam. Ismételgettem a dolgokat szorgalmas diák módjára, hogy el ne felejtsem. Bár nem értettem mi mit jelentenek a szavak, mégis a „latin nyelvű gyorstalpaló tanfolyam” mellett tettem le a voksomat, mert biztonságérzetet ad, ha tudom, hogy mi történt és mi fog történni velem.
-          Akkor, kedves Zsuzsa, beszélje meg a hozzátartozóival az átszállítást a Korányi kórházba, holnap reggel 7 órára, várni fogják már Önt. Rendben?

-          Reeendben, mekegtem valami hasonlót és felálltam a fotelból.

Visszacsöppenve a bizonyosság talajára, a valóság nem éppen édes terhével léptem ki az irodából, a szeretteimre, és arra gondolva, miként mondom el nekik, amit én sem igazán értek. Ugyanakkor a bizonyosság másik fele, hogy „nem vagyok rákos”, a halhatatlanság aurájaként ölelt körül attól a pillanattól.  A folyosón haladva, vissza a kórterem felé még mindig tompa volt a hallásom és a tekintetem is erősen csőlátásban működött. Az a gondolat kavargott a fejembe folyamatosan, hogy kit hívjak fel, és mit mondjak. Belépve a kórterembe, ami már két hete az „otthont” jelentette, a szobatársaim türelmetlenül kérdezték.
-          Naaaa, ?

-          Daganat, válaszoltam.

Olyan csend telepedett egy pillanat alatt a 8-as szobára, hogy a saját lélegzet vételét is hallotta az ember, bár a lélegzetvétel, az én jelenlegi állapotomban normál körülmények között is figyelemfelkeltő volt. Egy szó, mint száz, megállt a kaszás a levegőben. Leültem az ágyamra, kifelé néztem az ablakon és elkezdtek folyni a könnyeim, szorongattam a telefonom, pörgettem a névjegyzéket és folytak a könnyeim. Nem úgy sírtam, nem hüppögtem, csak halkan, csendben, de vég nélkül csorgott a könny a szemeiből. Nem tudom mennyi idő telt el így, gondolatok és érzések nélkül, de egyszer csak, belém hasított és hangosan kiszakad belőlem, hogy
– „nanebasszamármegavilág”, 30 évesen Én nem megyek a tepsibe, az biztos! Olyan határozottan és magabiztost érezésként tört ez elő belőlem, ami teljességgel megmásíthatatlan volt! Majd a következő, azaz 2 –es számú gondolat az elmúlt idő leforgása alatt, anyu volt, hogy tudom ezt kíméletesen elmondani anyunak. Alapvetően a kíméletességgel is nagy problémáim vannak, sose voltam a lényeget 20 mondattal körbemagyarázó fajta lányka, mármint szóban, írásban más, ott lehet, ott tudok rizsázni bőséggel. Na de kérem, anyumnak csak nem írhatom meg levélben, hogy hé, mutter, kicsit rákos vagyok, de no para - dont fos, minden oké lesz hamarost. Természetesen a lazaság e formája, akkor és ott olyan távol állt tőlem, mint Taktaharkány, Karakószörcsöktől. Nem volt mit tenni, tárcsázni kellett. Elsőként, az akkor még legjobbjóbarátnőmnek gondolt Eszteremet hívtam. A párbeszédre pontosan nem emlékszem már, de valami ilyesmi volt.

-          Szia , nagy baj van, daganat.

-          Úristen, és most mi lesz? - kérdezte Eszter

-          Még nem tudom, egyelőre mintát vesznek. - feleltem

-          Szerinted hogy mondjam el anyunak? – tettem fel a 20 forintos kérdést.

-          Nem tudom, de valahogy el kell mondani. Szólj, ha bármiben tudok segíteni.

-          Rendben, jelentkezem majd, most hívom akkor anyut.

-          Oké, szia, szeretlek. ( Ő egy olyan lány, aki ezzel a szóval nem dobálózik a hétköznapokban)

Kicsit pihentem, majd újra tárcsáztam, ezúttal anyu számát. Isten tudja miért, de a vele folytatott beszélgetésre pontosan emlékszem a mai napig is.
-          Mammmam, háááát, nem jó hír, daganat, holnap át kell mennem a Korányiba, ott mintát vesznek, kivágnak egy darabot a nyakamnál, hogy pontosat tudjanak mondani és utána valószínűleg a kékgolyóba küldenek valami specialistához. (Ennyit rólam és a kíméletességről)

És anyu, a megtestesült fegyelem és anyai ösztön, rezzenéstelen, szeretetteljes, és fegyelmezett hangon válaszolt és kérdezett és tervezett.
-          Rendben, jól vagy a helyzethez képest? Pisti átvisz holnap reggel, beszéltél már vele?

-          Iiigen, jól vagyok. Még nem hívtam, de biztos átvisz.

-          Hívjam Én, vagy Te akarod?

-          Hívom én, Mammmam.

-          A Ferkó (nagybátyám) már úton van hozzád, meg a Gulyásék (Anikó barátnőm szülei) is, ők visznek neked krumplipürét, visszamondjam őket, vagy menjenek, hogy szeretnéd?

-          Jöjjenek, mondtam.

-          Jól van, délután megyek, és ott leszek veled.

-          Oké Mammmam, oké. motyogtam.

Letettem a telefont, na és akkor szakadt ki belőlem az igazi, a hüppögő, kétségbeesett sírás. Mint utólag megtudtam, a vonal másik oldalán is ugyanez volt a reakció. Persze erről, mint oly sok minden másról is, már csak a gyógyulásom után vallott színt édesanyám. De, erről majd még később írni fogok. Ismét emeltem a készüléket és hívtam Pittit, így neveztem, a kedvesemet. Neki is hasonló módon tálaltam a nap hírét, mint édesanyámnak. Érdekes volt a reakciója, kinyomta a telefont, talán azt mondta, hogy most mennie kell, vagy mindjárt visszahív, már nem emlékszem pontosan, csak az elcsukló hangja maradt meg az emlékeimben és hogy megszakadt a vonal. Kis vártatva visszahívott és megbeszéltük a továbbiakat, hogy reggel jön értem és átvisz Budakeszire a Korányi kórházba. Mire ismét összeszedtem kicsit magam megérkezett Ferkó nagybátyám, már tudván, hogy nem vagyok egyedül a saját testemben, mert anyu hívta még útközben és elmondta neki a diagnózist. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk e bármiről is, a jelenlétére és a szeretetére emlékszem, ami felém áradt belőle. Illetve emlékszem mikor a búcsúzásnál, nyomatékosan mondta, ha bármire szükségem van, vagy szeretném, hogy bejöjjön hozzám, mert itt van közel a munkahelye, szóljak és jön. Ferkó távozott és rövid idő elteltével megérkeztek Gulyásék. Mint írtam, Gulyásék, Anikó barátnőm szülei. Anikó, akit ma már, magam sem tudom miért, de Julinak hívok, és aki inkább a testvérem, mint barátnőm. Furcsa családi kapcsolat ez. Anyuék és Gulyásék szomszédok voltak a 1970-es évek közepén, a szomszédságból barátság lett, ebbe a baráti kapcsolatba születtünk Anikóval ugyanazon évben, 2 hónap és 2 nap eltéréssel. Az évek alatt a szüleink eltávolodtak egymástól a közös programokat illetően, de a mai napig is jóba vannak. Anikóval pedig, mint a rossz-jótestvérek, az eltelt 34 év alatt, volt, hogy nem beszéltünk, volt, hogy nagyon haragudtunk egymásra, volt, hogy nagyon közel voltunk egymáshoz, volt, hogy csak egymásra számíthattunk. Olyan is előfordult, hogy nem beszéltünk szépen egymásról, volt, hogy az egekig magasztaltuk a másikat. Így, vagy úgy de egymás életének részei vagyunk, rengeteg közös élménnyel a gyerekkortól elkezdve, a kamaszkor összes szépségével és gyötrelmével a felnőtté válásig. Egy dologban mindketten biztosak vagyunk, ha arról van szó, tűzbe megyünk a másikért. Tehát, megérkeztek Gulyásék és a krumplipüré. Van pár dolog, úgy, mint a friss paradicsom jó megsózva, az olajbogyó, az eper, és példának okáért a krumplipüré is, amiből bármikor ipari mennyiségeket tudok elfogyasztani. A bármikor eddig a napig tartott, úgy tuszkoltam magamba a burgonyapépet, mint kezdő óvodás a finomfőzeléket, tudjátok azt a sárgarépás fehér színű förmedvényt, na, azzal is elbeszélgetnék, aki elnevezte azt az ételt finomfőzeléknek, az összes óvodást átverve ezzel Magyarországon. Ancsa, (Gulyásné) látva, hogy ez most a legkevésbé sem csúszik, kivette a kezemből a műanyag ételhordó edényt és szelíden csak ennyit mondott, - hagyd csak, ne edd, ha nem esik jól. Gyula, hogy terelje a gondolataimat és biztosítson az együttérzéséről megosztotta velem a titkát, hogy neki meg a pajzsmirigyével nincs valami nagyon rendben, de Anikónak el ne mondjam, mert nem akarnak addig beszélni róla, amíg nem tudnak teljesen biztosat és kitekeri a nyakam, úgyhogy a ráknak nem lesz esélye, ha jártatom a számat. Egymás szemébe néztünk és elkezdtünk nevetni a saját kínunkon. Lassan ők is elköszöntek és ismét magamra maradtam egy rövid időre. Csak ültem, bambultam, ültem, bambultam, sírtam, hitetlenkedtem, ültem, bambultam, sírtam, ültem, bambultam, és egyszer csak elemi erővel hasított belém a felismerés. A -  30 évesen nem megyek a tepsibe felkiáltásomat szorosan magához ölelte a – Azanyámidegesúristenit, hát én még tutira nem halhatok meg, még nem széleztem le a gumijaimat! - jelmondatom.
( Motoros szakzsargon, a motort addig illik dönteni a kanyarban, hogy a gumi szélei is kopjanak, ne csak a közép futófelületet legyen elhasználva.) Sejtem milyen nevetségesen hangzik ez, de ott, akkor, valóban ezek a gondolatok cibáltak vissza a senki földjéről az életbe. Megérkezett Pitti, ma is, ahogy minden nap, amikor végzett a napi dolgaival, jött és hozta Anyuka által készített finomságokat. Ha valaki, Anyuka tudta min megyek keresztül, Ő épp a második tünetmentes évét töltötte egy makacs mellrákból gyógyulva. Ő volt a 3 –as számú jelmondatom, látom, hogy meglehet gyógyulni, látom, hogy ez is „csak egy betegség”. Megbeszéltük Pistimmel a holnapi reggeli mentet majd Ő távozott és Anyu érkezett. Elmentünk a mosóba (zuhany), hogy holnap frissen üdén kapjanak a kezeik közé a Korányi kórház dolgozói. Anyu szépen megmosdatott ültő helyemben, mert ekkorra már annyi erőm nem volt, hogy álljak a lábaimon, egyéb funkciókról már nem is beszélve. Tehát „tisztába tett” visszacsoszogtam az ágyamhoz meg-megállva, mert ekkor már csak pár lépést tudtam egy huzamba menni. Anyu kikészítette a ruhámat holnapra, összecsomagolta a többi holmim menetkészre, álomba simogatott, majd távozott. 

2012. március 11., vasárnap

10. Bejegyzés


2008-10-26 vasárnap
 A vasárnap, csendes nyugodtsággal, láz és fájdalomcsillapítással, valamint ivással, ivással, és ivással telt, hogy pótoljam a kiizzadt vízmennyiséget. Annak előtte sose gondoltam, hogy egy ember ennyit képes verejtékezni, pedig sportos kislány múltammal volt fogalmam az izzadásról. De, a 15 km-es panoráma kör lefutása után sem néztem ki ennyire nedvesen, mint ami akkor az átlagos állapotomat jellemezte. Egy zsugor vizet 2 nap alatt döntöttem magamba minden zokszó nélkül. Megtanultam hálát adni a láznak, mert az azt jelenti, hogy a szervezetem küzd a betegség ellen, és megtanultam hálát adni az izzadásért, mint hűtő  funkció, onnan tudtam, hogy jön egy kis nyugalom, mert mikor izzadni kezdtem ment lefele a lázam. Ilyenkor mindig reménykedtem, hogy végre, talán, nem fog újra felszökni, de természetesen ez sose következett be és rövid idő alatt újra a 38 fok feletti testhőmben fetrengve vártam az enyhülést. Az egész vasárnap, azzal telt, hogy a látogatóim egymásnak adták a kilincset, próbálva enyhíteni az akkora már hatalmas méretet öltő türelmetlenségemen, hogy mi a francos úristen bajom van. Hisz, holnap végre megmondják, holnap végre bizonyosságot nyernek a kételyeim. Nagyon vártam már. Annyira, hogy magára a vasárnapra szinte már nem is emlékszem, csak erre az érzésre, hogy mindennél jobban sóvárgok a hétfő után. Pedig, ha előre tudom, mi következik a hétfői nap után, olyan boldog elégedettséggel töltöttem volna el a vasárnapomat, mint ahogy az első tavaszi motoros napokat szoktam. De az ember, sajnos a legritkább esetben képes a jelenben élni és azt boldogan megélni. Elérkezett az este az édes álmok ideje, párnára hajtottam a fejem, de természetesen nagyon hosszú idő volt mire el tudtam szenderedni. Úgy a szokásos fájdalmak, mint a mellé újdonságként beköltöző izgatottság miatt, a diagnózisra gondolva. Így telt az éjszaka, szendergéssel és agyalással, majd hirtelen két szendergés között, azt hittem, hogy megtébolyult az elmém, vagy valami tuti halucinogén anyagot kaptam a tudtomon kívül. Ahogy kinyitottam a szemem a kórterem közepén egy alakot láttam, szerencsére nekem háttal állt, a kórteremajtót bámulta. Végigmértem az alakot, erősen hunyorogva, pislogva, hátha eltűnik, mint a hajnali álom, de az öregember rettentő stabilan állt a kórterem közepén, egyszínű kék pizsamájában, egyik kezében egy olyan régi fajta csíkos textil bevásárlószatyrot tartott, a másikban egy kenyérvágó kést, igen, jól olvastad, egy db. konkrét kenyérvágókést. Űzött vadak gyorsaságával nyúltam a nővérhívó felé és nyomtam a gombot, olyan vadul, hogy pár másodperc alatt elgémberedett az ujjam. És az öregember, csak állt, és állt, valahogy, mint egy kisgyerek, mint aki elvesztette az anyukáját.  Már szinte megcsapott az együttérzés szele, mikor is tekintetem ismét megakadt a kenyérvágó eszközön. Nővérke nyitja az ajtót, megtorpan egy pillanatra, ahogy meglátja az öregembert, majd kisvártatva megszólal – Jaaaj , Gyula bácsi, tessék békén hagyni aludni a  hölgyeket! Szól szelíden és kedvesen a nővérke, és  folytatja – Kérem a szatyrot, úúgy, meg a kést is tessék ideadni, és Gyula bácsi, mint egy elcsigázott, elárvult kisgyerek szó nélkül engedelmeskedett. Ha ezt előbb tudom, hagyom, Gyula bácsit had álldogáljon kedvére a kórterem közepén, míg eljön a reggel, de Gabi tegnapi műsorszáma utána, nem sok jóra számítottam. Gyula bácsit visszakísérték a helyre, majd visszajött a nővérke hozzánk és megnyugtatott minket, hogy teljesen ártalmatlan az öregúr, csak kicsit szenilis és tudatzavaros. A lipóton volt, de mint tudjuk azt bezárták és itt nem lehet az ágyhoz kötözni a személyiségi jogok miatt, egész éjszaka meg nem ülhet az ágy mellett a nővérkék egyike ugyebár. Miután mindenki a helyére került, folytattam a szendergést, izzadást, agyalást és vártam a reggelt, hogy megtudjam végre, mikor mehetek haza. – gondoltam én.

2012. február 19., vasárnap

9. Bejegyzés


2008-10-25 szombat



Tiszta reggelre ébredtünk, mintha éreztem volna, hogy nagy nap következik (valaki más életében) én is szépen rendbe raktam magam a nagy napra. A reggeli teendőim végeztével, bebújtam az ágyamba, tekintetemet az ablak felé fordítottam és szerintem hátulról is észrevehető volt, ahogy megfeszül a pillantásom a csodálkozástól, mert talán még ki sem szakadt belőlem, hogy  - te jó ég, ezek nem normálisak. Amikor Móni a CT partnerem és Gabi a gyógyszer és intézményfüggő, szinte egyszerre kérdezték, hogy mit látsz Zsuzsi, mi történik? Nem hittem a szemeimnek, egy fiatal jegyespár fényképezkedett a kórház kertjében. Igen, menyasszony, vőlegény, fehér ruha, fátyol, pózolás, csók, ölelés, boldogság és szerelem egy életen át, meg egy rakás válogatott tüdőbeteg, a háttérben velünk az élen. Mert gondolom egyértelmű, hogy a az egészségügyi intézmény teljes létszáma az ablakokban lógott. Két szó jutott eszembe groteszk és morbid. A döbbenetet, felhőtlen kacagás váltotta fel, amíg bírtam levegővel. Na, ezek aztán nem szívbajosak, gondoltam. Értem én, hogy szerelem meg minden, de nem hinném, hogy jó ómen egy vesztőhelyen fotózkodni, nem mellesleg egy kisebb paraszt köpésre van innen a Budakeszi, ott aztán vannak szép helyek. Hát nem vagyunk egyformák és így szép ez a rongyos élet! Telt az idő és én csak néztem, ahogy a kreatív fotózás kiteljesedik, (akkor még) titkon valahol a saját esküvőmről is álmodozva. Nem tudom mikor ocsúdtam volna fel a fiatal pár okozta lemerevedés alól, de a mellettem lévő ágyon fekvő Gabi gondoskodott a napi programról a továbbiakban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyon furcsán rángatózik álmában, gondoltam szegénynek fájdalmai vannak. Majd a szája szélén csorgó habos fehér nyál látványa egyből visszarántott a kertben látott mesevilágból a valóságba. Nyomtuk Mónival a nővérhívót, mint süket a csengőt, hátha gyorsabban jön a segítség. Nővérke is habzó szájjal tépte fel a kórterem ajtót, ő nem a rosszulléttől, hanem az idegtől, hogy mi ez a türelmetlen lármázás szombaton, az ebéd utáni szieszta idő alatt. Nem kellett egy szót se szólnunk, ahogy meglátta Gabit az ágyon fuldokolni a saját testnedvében, oldalra fektette egyetlen mozdulattal, hogy honnan volt hozzá ereje a mai napig nem értem, kirohant, szinte még fel se fogtam, hogy kiment, már jött is vissza kísérettel, valami gyógyszerrel fecskendőben, amit úgy belevágott a rángó testbe, hogy én is beleremegtem. Kitolták Gabit és foghegyről visszaszólt a nővérke, nyugodjanak meg.  

Nyugodtunk…

-          Te láttál valamit? kérdeztem Mónit

-          Ebéd után lement a büfébe, legalábbis azt mondta és utána már furcsán beszélt.

-          Tényleg, akkor mondtuk neki, hogy próbáljon meg aludni, biztos jót fog tenni.

-          Hát, nem tett neki túl jót.

Vártunk, próbáltuk feldolgoznia csendes, nyugodt, stressz mentesnek nem mondható kórházi életet. Kisvártatva nyílt az ajtó és visszatolták Gabit, ágyastul, nyugodt testestül. Kicsit furcsa volt a színe, de éledezett, nyögött, nyüszítetett. Szép lassan magához tért, jöttek az ügyeletes mindenkik és próbálták szóra bírni, hogy mi a fenét adagolt túl magának. Hosszas nyaggatás után kiderült, hogy valami tiltott gyógyszert szedett be ez a szerencsétlen emberi roncs. Pár óra múlva, amikor megérkezett a férje, mindnet megértettem. Kinyílt a kórteremajtó, és ahogy a Gabi ágyához közeledett érezhetően nőtt a kórteremben a képzeletbeli maligánfok mércéje. Borzasztó büdös, ápolatlan, modortalan, és csúnya ember volt. Simán versenybe szálhatott volna a ki a gusztustalanabb címért Büdös úrral a betegszállítóval. Rövid következtetést levonva hogy, van, aki vele született éhséggel jön ugyebár a világra, mint én, és van, aki vele született bunkó stílussal, mint az ember a mellettem lévő ágynál. Nem tulajdonítottam több figyelmet, se Gabinak, se a férfiállatnak, nekem is alig volt energiám, nemhogy még mások tőlem szipolyozzák. Hamarosan nyílt az ajtó, és megérkezett Bratyó és Krisztisógornőm egy hatalmas reklám szatyorral. Társasjátékok, mi más, a testvérem és a társasjátékok olyan páros fogalom, mint Stan és Pan, Jekyll és Hyde, John Travolta és Olivia Newton John,Antal Imre és Kudlik Juli, vagy pörkölt és nokedli. Biztos valami gyerekkori frusztráció visszamaradása ez, lehet, hogy többet kellett volna nyerni hagyni, annak idején. Jár a szám, jár a szám, de, akkor és ott a legnagyobb hálát és szeretet éreztem a játékkal töltött órák alatt. Időközben befutott Anikó barátnőm és Pistikedvesem is. Alakult a házibuli hangulat, mégis csak szombat van, és mint Back II Black óta tudjuk, „…a szombat az más…”. Az éjszaka szinte már rutinszerű hálóruha váltásokkal, ülve alvással, és mocorgással telt, keresve a pozíciót, hogy, hogy fáj a legkevésbé a levegővétel.

2012. január 22., vasárnap

8. Bejegyzés

2008-10-24 péntek

Reggel, már csípős odakint a hideg, a tél illata suhan át a kórtermen az ablaknyitással, felülkerekedve a kórházi szagon. Nem aludtam, szinte egész éjszaka. Beleragadtam a tagadás fázisába, nem lehetek rákos, nem lehetek ilyen beteg! Érdekes, hogy a halál fogalma fel sem merült bennem, egyszerűen lehetetlennek, képtelennek, és igazságtalannak tartottam a helyzetem, pedig, ki más tehetett róla, senki. Érdekes az ember elméje mennyire tud tagadni, mennyire el tudja nyomni a valóságot, megóvva ezzel a benne lakó lelket az elviselhetetlen fájdalomtól. Aztán jön az alkudozás, jó, rendben, nagyon beteg vagyok, de ez akkor sem rák, se autoimmun, valami más, valami, ami könnyen gyógyítható. Igen, a hosszas gyógyulás gondolata megrémített, hisz, nem érek Én rá kéremszépen, Én már kislány korom óta rettentő elfoglalt vagyok. S már támadt is a következő aggály, akkor hogy lesz pénzem, ha nem tudok dolgozni. Úgy aggódtam a pénz miatt, mintha szükségem lett volna rá, pedig teljes anyagi biztonság vett körül, köszönhetően egyrészről kedvesemnek. Akkor még hittem a párkapcsolat szentségében. Tele voltam kétellyel és félelemmel, amit nemhogy kimondani, még megfogalmazni sem tudtam, pedig abba aztán, mondhatni, van egy kis rutinom. Rágtam, jobbról, rágtam balról a témát, hol elpityeredtem, hol csak üveges tekintettel meredtem kifelé az ablakon a kertre. Ez a műsor ment felváltva, míg, olyan magam módján, meg nem ráztam magam. Egykor, egy régi, kedves ismerősöm jellemzett így, amikor nagyon el voltam keseredve valami miatt. Ugyan már Zsuzsi, téged, ha kihajítanak a hatodik emeletről, megrázod magad, kérsz egy felest, és mehet tovább a buli. Ezen a holtponton is, e régi kedves bölcselet gondolata billentett át. Megrázva magam, indultam az apró hűtőszekrényhez, hogy összeválogassam a villás reggelimet. Ám, a hűtőszekrényajtó kinyitásával a finom, hűvös, reggeli téli illat, egy szempillantás alatt eltűnt a szobából, helyét átvéve valami irdatlan büdös, leginkább a berohadt tejre, hasonlító szagáradat. A kupleráj, ami a hűtőben volt, már a beköltözésem óta szúrta a szememet, de ez a szag, nem tudtam tovább tűrni. Először kihajigáltam mindent a hűtőből, közöltem a szobatársaimmal, hogy mindenki válogassa ki a magét, mert a többi megy a kukába 10 percen belül, előrántottam a domesztoszos falkonom, amit még az első nap hozattam anyuval a wc és mosdó higiénia miatt, és septiben kisterilizáltam a hűtőszekrényt. Olyan ideges voltam, hogy fel se tűnt a nagy munka közben, hogy a gyengeségtől remegnek a lábaim, a levegőhiány miatt olyan görbe a tartásom, mint egy rőzsehordó öreganyónak, és rettenetesen zihálok. – Kész, próbáljuk megtartani a rendet. Hangzott el részemről a felszólító hangsúlyú kérés a szobatársaim felé, majd ezzel a végszóval összecsuklottam és csak a szerencsének köszönhetem, hogy az egyik kórházi szék közel volt a fenekemhez. Mondanom sem kell, a reggelizés elmaradt, a túlélésért való küzdelem miatt. Az ebédet, már az ágyamban fogyasztottam el, így az energiáim végére érve átaludtam a délutánt. Majd következett a kedvenc programrészem a napból, a látogatások. Ilyenkor kicsit minden jobbnak tűnt, de a mai este kétségbeejtőre és félelmetesre sikeredett. Kitaláltam ugyanis, hogy itt van az ideje, nem csak a hűtő, de saját magam sterilizálásának is. Ugyanis az eltöltött öt nap alatt a higiéniai és intim mosdáson kívül nem sokat tudtam tenni a komfort érzetem jobbításáért. Megkértem anyut, hogy intézzünk tiszta ágyneműt és szeretnék rendesen lezuhanyozni és hajat mosni. (ameddig még van mit mosni, bár ezt akkor még csak sejtettem.) Minden úgy lett, ahogy kívántam egy dolgot leszámítva, a döbbenet, fájdalom, és kétségbeesés szaggatta a lelkemet, amikor a zuhanyzás után, amit még nagyjából sikerült egyedül végigcsinálnom, leültem a kórházi stokira és csak ziháltam, ziháltam, majd kértem a fésűmet és itt véget is ért az önállóságom körülbelül három hétre. Emeltem volna a fésűt a fejemhez, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Megpróbáltam még egyszer, majd anyuval egymásra néztünk és kiszakadt belőlem a gyermeki énem, oldva ezzel a döbbenettel átjárt helyzetet. – Anyaaaa, fésuuuuulj meeeg , de szárítást is kérek ám! Nevettünk, én pihegtem anyu kezei alatt és újra kislánynak éreztem magam.
     A mai napig fel tudom idézni azt az érzést, az illatokat, ahogy tiszta jó illatú testtel a tiszta ágyneműbe fekszem, anyu betakar, leül az ágyam mellé és álomba simogat. Attól a naptól ez sokszor történt így, rengeteg energiát adva a gyógyuláshoz. Mindig azt mondta, - pihenj, megvárom, míg elalszol, akkor elmegyek, de holnap újra jövök, én pedig ilyenkor valahogy tényleg tudtam pihenni.

2012. január 10., kedd

7. Bejegyzés

      2008.10.23. csütörtök

Nagy, nemzeti ünnepre ébredt a törökbálinti gyógy intézmény és az ország. Szerintem, Én voltam az egyetlen, aki nem örült a hosszú hétvégének és a munkaszüneti napnak. Ahogy édesapám mondaná, tudtam, tudtam csak nem sejtettem. Azt gondoltam, hogy ettől én még választ kapok a nyavalyám beazonosításával kapcsolatban, hisz ez igazán fontos ügy, de ezzel a gondolattal meglehetősen egyedül voltam, mint kiderült. Ugyanis a kórház területén mintha ciánoztak volna, ami az alkalmazottakat illeti. Helyettük a látogatók száma sokszorozódott ettől kicsit katasztrófaturizmus szagúvá vált a tüdőszanatórium. Akkor tudatosult bennem, hogy még négy napot várnom kell, hogy végre elárulják, mi a túrót kell még bekapkodnom a széles spektrumú antibiotikum és a lázcsillapító mellé, hogy meggyógyuljak, amikor a reggeli vizit alkalmával egy ismeretlen és szemtelenül fiatal, nő állt az ágyam előtt orvosnak öltözve. Átfutott a fejemen, hogy ez csak a katasztrófaturizmus extra szolgáltatása az egészségügyi intézmény részéről, hogy felárért bárki beöltözhet orvosnak és vizitet tarthat, de tévedtem. Abban, ellenben biztos voltam, hogy a doktorlánynak sokkal életszerűbb és intenzívebb élményképei vannak, még, a főiskolás koleszos csatak lerészegedésekről és féktelen bulikról, mint bármilyen nemű orvosi esetről vagy gyógyítással kapcsolatos tapasztalatról. Mint megtudtam Ő volt az ügyeletes orvos és az aggályaim akkor kaptak megerősítést, amikor megkérdezte. - Hogy van ma reggel, kedves Zsuzsanna, van e valami panasza esetleg? Szemöldököm hátracsúszott a tarkómra a meglepettségtől, majd szelíden csak annyit mondtam, nincs. Apukám megtanított, széllel szembe nem vizelünk még akkor, se ha lányok vagyunk. Majd a doktorlányka mosolyogva rám nézett, jobbulást kívánt és elhagyta a kórtermet. Jobbulást, tekergettem a szemeimet az értetlenségtől és kiszakadt belőlem a nevetés, jobbulást, jobbulást, ismételgettem, DE MÉGIS MITŐŐŐŐL,  AZANYÁMIDEGESÚRITENIT, attól, hogy még négy napot váratnak a semmire, hátha megfulladok. Mintha a halálsoron a kivégzés előtti delikvensnek minden jót kívánnának. Mire délután, kora estére nagyjából megnyugodtam, volna, megkaptam a második leosztást, az unokanővéremtől. Ő orvos, az orvosok, mint most már ennyi idő távlatából megtanultam és megtapasztaltam, az empátia és kíméletesség szavakat nem ismerik. Szerintem a főiskola elején kapnak valami kapszulát, mint Neo a Mátrixban, hogy száműzzék az ilyen szavakat és érzéseket magukból. Ami abból a szempontból nagyon áldásos, hogy reálisan, tiszta fejjel döntsenek, gyógyítsanak, de isten óvjon mindenkit érzelmileg az ellenkező oldalon.  Kora estére nálam is szépen összegyűlt a família és találgattunk, mint kezdő balek az itt a piros hol a pirosnál, hogy vajon mi lehet a bajom. Anyu próbálta megkörnyékezni a nővéreket, akik illedelmesen lepattintották, hogy ők amúgy sem nagyon mondhatnak semmit, de ráadásul az összes leletem zárolva van a főorvos asszonynál, szigorú hírzárlattal. Na, kiváló gondoltam, a sima tüdőgyulladást ki is zárhatjuk, minimum egy Alien növekszik bennem. (És tényleg) Teljesen kikészültem, sírtam, dühöngtem, aztán abbahagytam, mert nem kaptam levegőt a megterheléstől. Erre a szituációra érkezett meg az unokanővérem, aki, így utólag már látom, hogy csak jót akart azzal, hogy megpróbálja elsimítani ezt a rettentő bizonytalanságot, amit köztudottan annyira bírok elviselni, mint macska az úszást. Ő is futott egy kört, doktori mivoltát latba vetve, éééés , semmi konkrét. Így utólag már azt is látom, hogy szinte „kiköveteltem a pofont” csak nem fogtam fel. Annyira kétségbeesett voltam, hogy drága Edinám jobbnak látta, ha legalább pár alternatívát felsorol. És már mondta is, kb. olyan hangsúllyal, mint a pékségben szokás – mit tetszik kérni, a briós már elfogyott, kiflit vagy zsemlét? Itt, épp, csak úgy szólt a kínálat, hogy biztos nem tüdőgyulladás, mert azt nem titkolnák, vagy rák, vagy autoimmun betegség.
(Az autoimmun jelentése az, hogy rendellenes az immunrendszer működése és ahelyett, hogy megvédené a szervezetet a baktériumok és vírusok ellen, a beteg saját szöveteit támadja)
Hát, tessék, kértem, megkaptam. Ezzel az utolsó hajszálát is elszakítva saját magam hülyítésének és a reménynek, hogy nem komoly a bajság. Igen, elveszett a remény abban a pillanatban, pedig ezekben a napokban, ahogy Forrest Gumpnak, B.B., nekem, a remény, volt a legjobb jó barátom. Így ért véget az 1956-os forradalom 52. évfordulója, legalábbis, a Törökbálinti Tüdőszanatórium 8-as kórtermében.

2012. január 2., hétfő

6. Bejegyzés

2008-10-21 kedd.
A reggel hasonló áloműzéssel indul, mint a tegnapi, lényegi különbség, hogy ma el tudom fogyasztani nyugodtan a reggelimet, ami köztudottan a nap egyik legfontosabb étkezése. A lázam lassan egy hete nem csillapodik, napi 3 algopyrin mellett 37,6 és 38,8 között ingadozik. Az éjszaka úgy telt, ahogy, fájdalmakkal, levegő után sóvárogva. A reggeli elfogyasztása után, értetlenkedve éreztem, hogy elfáradtam, én, elfáradtam az evésben. Ez olyan, mint egy paradoxon, hiszen mint azt Anikó barátnőmmel már megfejtettük, valószínűleg, én vele született éhséggel jöttem a világra. Mindig jóízűen és nőhöz képest, olyan emberes mennyiségeket fogyasztottam, hogy rám illett az inkább ruháznának, mint etetnének szólás. Igaz, az utóbbi 2 hónapban ennek ellenére fogytam 7 kg-ot, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, élveztem a büntetlen örömöket, gondoltam én, hogy büntetlen, még az sem tűnt fel, hogy eszem – eszem, de nem olyan jó ízűen, mint régebben, és még fogyok is. Egy szó, mint száz, lihegtem a reggeli végére. Épp a saját magam analizálásának kellős közepén jártam, amikor belépett a kórterembe a Dr. doktornő, aki átvette a vasárnap ügyeletes Dr. doktorúrtól az esetemet. A Dr. doktornőt két nővérke kísérte, akik szorgalmasan instruálták Őt az eddig történtekről. Majd, bemutatkozott és tájékoztatott, hogy a röntgen felvétel alapján, - legalább nem hiába fulladoztam tegnap, gondoltam, tehát a felvétel, a többi vizsgálat, és a helyes kis csomók a kulcscsontom felett, indokolnak még további vizsgálatokat. Úgy, mint nyirokmirigy biopszia és CT vizsgálat. Szorgalmasan bólogattam, még egy halvány mosolyt is eleresztettem a szám sarkából, elhamarkodottan, de erre csak utólag jöttem rá. A Dr. Doktornő elmondta a sorrendet, vázolta a beavatkozás módját, csak nehogy valami váratlanul érjen. Na, ekkor vontam gondolatban vissza az előbbi a halovány mosolyt. A nyirokminta vétel a következőképp történik, egy tűvel mintát veszek a nyirokcsomóban lévő folyadékból, ami segít pontosítani a diagnózist. A CT vizsgálatsorán egy kontraszt anyagot fecskendeznek a vénájába, ami megfesti a vizsgálni kívánt testrészeket, így az átvilágítás megmutatja a „hibás” helyeket. Ehhez a vizsgálathoz, át kell szállítanunk a egy másik intézetbe, mert itt nincs lehetőség rá.  A biopsziát, hamarosan újra jövök és elvégzem önnek itt az ágyon ülve, a CT vizsgálatra holnap fog sor kerülni, jön magáért egy betegszállító és viszi – hozza majd. Ezzel a zárszóval sarkon fordult és kíséretével távozott Dr.doktornő. Én meg, próbáltam frissíteni, de akárhányszor is ismételtem végig magamban a hallottakat a végeredmény mindig ugyanaz lett. A napi vérvételek mellé még kettő tűvel eszközölt beavatkozás. Isten is meglátja tésztaszűrő lesz az új becenevem annyi lyukat szurkálnak rajtam.  Mire gondolataim és az újabb információk feldolgozásáig eljutottam, már meg is jelent, Dr.Doktornő és a kínzóeszközök válogatott tárát felvonultató kis kocsi. Levetette velem a pizsama felsőm, megnyomkodta mindkét csomócskámat, mint mikor az ember a piacon válogat a szebb árú után kutatva, majd a bal oldali csomó mellett döntött, biztos az az érettebb gondoltam magamban. Gumikesztyű felhúz, fecskendő kézbe, tű ráhelyez, próbál beszúrni a bal kulcscsont fölé, de nem boldogul vele, ugyanis a vállam összetapadt a fülemmel, önkéntelen, pavlovi védekezés volt ez a részemről.
- Kedves Zsuzsa, lazítson, kérem, engedje, hogy hozzáférjek a vizsgálni kívánt területhez. Rászóltam a szürkeállományom védelmi részére, hogy hagyja dolgozni a doktornénit, de a védelmi sereg nem akart könnyen engedelmeskedni. Olyannyira, hogy hiába szúrta meg a bal oldalam, nem volt eredményes, így, még szerencse, hogy a másik oldalon is volt lehetőség a minta vételre. Nagyon meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim, rémes érzés volt, ahogy a tű áthatol a szövetrétegeken, szinte külön éreztem az összes réteget és a spontán izomfeszültség csak növelte a fájdalom mértékét. Legalább ezúttal sikeres volt a beavatkozás és Dr.Doktornő, szinte diadalittas mosollyal emelte a szeme elé a fecskendőt és kórboncnoki nyugodtsággal, nézegette a folyadékot, majd, ha még esetleg nem lett volna elég a jóból, ismét megnyomkorászta az összedöfködött bogyócskáimat és közölte, az mindenképp jó hír, hogy kemények a csomók. Hogy ez mit jelent és, hogy miért mondta a mai napig nem tudom, de ma már hálisten nem is lényeges. Ezzel a mondattal és a fecskendővel a kezében távozott, én pedig ágyba ájultam és sírni kezdtem. Kicsi korom óta sírással oldom a feszültséget, valahogy ezt nem nőttem ki a mai napig sem. Rövid idő múlva, beszédkényszeres Kati néni hangja szakította félbe nyugtató és feszültségoldó hüppögésem.
- Óóóó, kedvesem, ha már egy kis szurkálást is ennyire zokon vesz, mi lesz itt később, ha esetleg nagyobb a baj, tudja, Én a maga korában …
És ekkor kiszakadt belőlem a mennydörgő, kénköves, villámokat szóró, atyaúristen gerjedelem, ahogy azt már az előbbiekben leírtam, ezzel távozásáig  belefojtva a szót Kati nénibe.  A nap további része szinte mondhatni rutinszerűen történt, ebéd, kimerültség, alvás. Délután, a barátok családtagok látogatása némiképp feledtette és reménnyel töltötte meg a bizonytalanság okozta kétségbeesést és kilátástalanságot, ami alapvetően uralta a mindennapjaimat, mióta Dr.Doktorúr betessékelt az átvilágítóba egy kedvezőbb diagnózis reményében.  Negyed kilenc után, teljesen kimerülve, testvérem sms-ét „magamhoz ölelve” hajtottam álomra a fejem, miszerint, - „… Jó éjszakát! Pihend ki magad az utazás előtt, Te, mázlista! :) Nem mindenkinek adatik meg, hogy nénós autóval menjen végig a városon. …” Gondolta, mentővel megyek holnap a CT vizsgálatra.  Az éjszaka ismét fájdalmakkal, izzadással, hálóruha cserékkel és szorgalmas imádkozással telt az oxigén molekulák után.




2008.10.22. szerda
Izgalmas és csendes napra ébredtünk. Izgalmas, mert megyünk CT-re, csendes, mert Kati néni még mindig a tegnapi impulzusokat próbálja feldolgozni, hogy valaki egyszer az éltben leteremtette. A reggeli erőnlét felmérés, úgy, mint wc-re menetel, reggelizés fogmosás, ismét gyengülést mutat, mire az öltözködés végére érek, teljes kimerültséggel zuhanok vissza az ágyamba és próbálom nyugtatni ziháló tüdőmet.Móni, egy korombeli fiatal anyuka, aki a velem szembeni oldalon a tegnap költözött a középső ágyra a „bácsinéni” és Kati néni közé szintén készülődik, ma együtt bulizunk, az egészségügy kontójára a CT – re menetrend szerint közlekedő betegszállítóval. Igaz, ezt a kontót már évek óta mi egyenlítjük, de az illúzió néha kell a boldogsághoz. A reggeli vizit alkalmával tájékoztatnak, hogy várjunk türelmesen a betegszállító érkezni fog és indul a parti. Természetesen az étkezés szigorúan tilos volt, hogy mindent mindenhol jól lássanak a testünkben a kukkoldában. Megérkezett a betegszállító az ígéret szerint, letoltak a kocsiig egy kerekes székben, beültem a hátsó ülésre, ránéztem a Mónira és mintha tükörbe néztem volna, arca pont olyan torz kifejezést öltött, mint amit én is éreztem a magam arcán. Mintha a második világháborúból egy csapat dohányzó katonát szállítottak volna előttünk a járműben. A kanszag és a dohányszag legkülönlegesebb elegye töltötte be a kisbusz minden négyzetcentiméterét. Összemosolyogtunk, arcunk elé emeltük a kabátunk ujját légszűrőként és vártunk a sofőrre. Sejtéseink, hogy nem Jason Statham lesz a sofőrünk, mint szállító, rövid időn belül beigazolódott. A kocsi szagtartalma alapján bárhol be tudtam volna azonosítani a sofőrt, ugyanis amikor megérkezett, teljesen világossá vált a kocsiban érezhető bűz forrása az erősen középkorú, higiéniából felmentett férfiból áradt. Hideg volt az autóban, nagyon hidegnek éreztem a legyengült testemmel az időjárást. Éhes voltam, fáztam, úgy ültem a hátsó ülésen, mint akit leraktak és ottfelejtettek. Elindultunk, majd a férfi, kérdés nélkül rágyújtott egy cigarettára, kezdtem azt hinni, hogy egy túlélő kaland túrába csöppentem, aztán rájöttem, ha ezt az utat kibírom, túlélem, van értelme a CT vizsgálatnak, ha nem, leírhatnak, mint százalékos veszteséget. Küzdöttem, hideg, mert a fűtés nem működött az autóban, szagok, dohányfüst, az utóbbival a legrövidebb ideig, mert ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, nagyon szívélyesen, de annál nyomatékosabban, megkértem a sofőrt, hogy űzött vadak gyorsaságával legyen kedves eloltani a cigarettáját. Az út alatt, ami még dohányfüst nélkül is túlélő kalandtúrára sikeredett, ugyanis Törökbálint – Kerepes távolságot a belvárosi SOTE klinika valamint két másik egészségügyi objektum útba ejtésével tettük meg, mint megtudtam a költséghatékonyság érdekében. Egyik helyre egy kis speckó gyógyszert dobtunk be, a másik helyről egy kis szövetmintát hoztunk, a harmadiknál, nem tudom, akkor szinte már semmit nem tudtam. Megérkeztünk végre a Kerepesi úton található kórház parkolójába. Büdös úr elirányított minket, merre menjünk, és maradjunk is ott, ha végeztünk, mert majd ő értünk jön. Gondolom, addig elszív pár doboz cigarettát, hogy behozza az úton elvesztegetett lemaradást. Mondom ezt én, akinek ekkor még a vegetatív idegrendszeréhez tartozott a dohányzás, de tüdő hiányában ugyebár győzött a józanész és a túlélési ösztön. Felcsoszogtunk Mónival és a lift segítségével a megadott helyre, leültünk a váróban a tömeg közé és sűrű imába kezdtem, hogy ne kelljen végig ülni a sort. Nagyon rosszul nézhettem ki, 5 perc nem sok, annyi sem és hallom a nevem a résnyire nyitott ajtó mögül. Óvatosan és nagyon gyorsan azért körbe néztem, hátha van még egy Sándor Zsuzsanna, aki előttem érkezett, de nem, engem szólítanak, semmi kétség. Az ajtó mögött, elém táruló látvány, képzeletben egy Dr.House epizódba repített. Csupa fiatal doktorandusz, szám szerint 3, egy nő két férfi, abba az új típusú trendi kórházi egyenruhába öltözve, a felszerelések, a CT gép, egyszóval az egész szoba felszereltsége és az emberek is erős kontrasztot mintáztak a kórház többi részével, amit addig láttam. Elmondták mi fog velem történni, mikor kell levegőt vennem mikor nem, na, mondtam a nem levegőt venni sajnos most könnyebben megy, mint a nagy levegőt venni. Természetesen a tű és a szúrás, ebből a kalandból sem maradhatott ki. Majd felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy amint a kontraszt anyag végigfut az ereimben olyan érzésem lesz mintha bepisiltem volna. Magamban felsóhajtottam, óóó, boldog tudatlan csecsemőkor, hát ismét átélhetem. Befeküdtem a gépbe, tű landolt a jobb vénámban, kontrasztanyagos csövet rám kötötték és indult a móka. Minden, ahogy előre elmondták, levegő ki, levegő be, ne lélegezzen, lélegezzen egyenletesen, majd úúúristen, „bepisiltem”, sejtettem, hogy nem, de mégis nagyon óvatosan keltem fel a gépből. Huncut dolog ez az ér festegetés.  Megköszöntem, távoztam.  Utánam rögtön a Mónit hívták, gondolom tudták, hogy egy buszon utazunk. Az eredményt fél órán belül a sofőr büdös keze közé nyomták és indulhattunk vissza Törökbálintra. Míg az eredményre vártunk végre magamhoz vehettem némi ételt a helyi büféből. Hogy mit ettem már nem emlékszem, de arra igen, hogy napok óta ez esett a legjobban. A visszaút, zökkenőmentesen és füst nélkül, haladósra sikerült, a hideg és bűz szinte már fel sem tűnt ennyi pozitív élmény mellett. Késő délutánra értem vissza az ágyikómhoz és a nap megkoronázásaként Kati néni fogadott minket, becsomagolt sport táskája mellett ücsörögve az ágyán. Szinte bánatos volt a tekintete, nem tudtam eldönteni, hogy még mindig a tegnapi kirohanásomtól, vagy amiatt, hogy esélyt sem adtak neki a revansra az orvosok, mert hazaküldték. Hamarosan megérkezett valaki érte és udvarias köszönéssel és minden jót kívánva távozott a kórteremből. Délután érkezett a szokásos életerő energia a családtól majd az este a fájdalmakkal. Ilyenkor „nem kellett másra figyelnem” emiatt voltak fájdalmasabbak az éjszakák, mint a nappalok.